Igazándiból számítottam rá, hogy magányos leszek, de nem gondoltam, hogy egy ideig ilyen végzetesen magamra maradok. Vártam, hogy teljesen áthat majd a fájdalom, de nem is sejtettem, hogy ilyen mérhetetlenül nagy lesz. Néha kétszer akkora fájdalmat okozott,mint abban a pillanatban, amikor megtudtam. Sokáig tartott, mire sikerült túllépnem, sőt lehet, hogy még most sem sikerült teljesen. Sikerült ugyan apránként összeszedegetnem az életem darabkáit, mert már a kezdetek kezdetén tudtam, hogy egyszer mindennek vége szakad. Minden nappal egyre könnyebb lett. Végül is csak annyi történt, hogy nem sikerült valami, amire nagyon vágytam...Mostmár nekem se a múlt a legfontosabb, hanem az, hogy úgy éljem a jelenem, hogy boldog legyek! Nem gondolok rá mi lesz később. Csak élek. Boldogan. Igaz, néha kétségbeesésemben újra azon rágódok, mikor volt az a pont, ahol végérvényesen eldőlt, hogy nincs tovább. DE aztán gyorsan elűzöm az ilyen gondolatokat. Nincs értelme ezen rágodnom. Már nincs. 1 hónapja még reménykedtem. Reménykedtem, hogy megváltozhatnak a dolgok. De ma már nem kergetek hiú ábrándokat. Nem ringatom magam valótlan álmokba. Mostmár tudom, hogy ha valami túl szép, ahhoz, hogy igaz legyen, akkor az legtöbbször nem is igaz. Ha valaki pont azokat a dolgokat ígéri nekem, amit szeretnék, akkor legtöbbször hazudik.
..és igen van az a perc, ami mindent megér.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.