Ott voltunk kint, a kertben. Kettesben. Csak Te és én. Együtt, a sötét égbolt alatt. Csend volt, nem is emlékszem pontosan mekkora csend. És én boldog voltam. De úgy igazán boldog. Emlékszem. Csak néztem a csillagokat és mosolyogtam magamban. Az életen. Azon, hogy mennyi fájdalmat okoztál és az összes szenvedésen, amit átéltem. Igen, tényleg fájt. Mindennél jobban. Tudod, én valójában nem utállak. Egyátalán nem. Magamat utálom, amiért hittem neked. Utálatot mások iránt csak a kicsinyes emberek éreznek. A szeretet ellentéte pedig nem az utálat. Én közönyt érzek. Ürességet. Semmit. És akkor, abban a pillanatban döbbentem rá, hogy mennyivel jobb így nekem. A fájdalom, amit éreztem elmúlt ! Nem fájt már. Hiába rágódtam a múlt sebein, azok megtörténtek. Visszavonhatatlanul. Aminek meg kell történnie az így is, úgy is megtörténik. Akármit is teszek. Szóval elfogadtam. Elfogadtam tényleg. Mindent. És azon az éjszakán, egy pénteki napon valami megváltozott. Valami, odabent, a szívem mélyén. Végre tiszta szívből mosolyogtam... Pont, mint rég.

Azon az éjszakán még a csillagok is mosolyogtak... =)

D.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.