Tudom nehéz mindennap felkelni és végigcsinálni a napot. Ugyanazokat a dolgokat tenni úgy, hogy valójában teljesen másként teszed. Furcsa, hogy az emberek tudják mi történt veled, de igazándiból semmit sem tudnak! Nehéz lehet. Tudom, hogy erősnek mutatod magad, mint mindig. Nem akarod hogy sajnáljanak vagy szánakozzanak rajtad. Megértem.  Nehéz lehet magadba tartani a dolgokat és végül milyen jó érzés valakinek elmondani, olyan mintha napfény jutna a sötét szívbe végre. Te érezted már ezt? Talán nem... De aki érzett már olyan fájdalmat, ami akár ölni is tudna, na ő ismeri ezt az érzést...

Emlékszem arra a bizonyos szombati napra mikor ketten ültünk a buszon hátul. A négyesbe. Talán olyan fél 10 körül járhatott. Sötét volt. És te azt kérted meséljek róla. Arról, hogy milyen volt mikor mellettem volt mindig. Addig a pillanatig csak ritkán jutott eszembe, de akkor az összes emlék minden egyszerre. A mosolya, az ölelése, a nevetése, a szójárása, a menése minden jellegzetes ismertetőjegye. Az összes dolog amit együtt csináltunk. És te nem szóltál semmit. Csak ültél mellettem teljes csöndben és hallgattad, ahogy megosztottam veled hogy mi történt. Te nem láthattad, ahogy a sötétben potyogtak a könnyeim. Persze, hogy nem. De jobb is így. Nem tudtad mennyire fájt erről beszélni. Mindemelett furcsa volt, mikor a könnyek mellett elmosolyodtam a sok bolondságon. Egész idő alatt meséltem és csak meséltem. Meghallgattál. És azt mondtad ennek a történetnek még nincs vége.

Talán nincs vége? Talán igazad van... Majd kiderül !

D.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.