Úgy éreztem, mintha..nem is tudom… mintha nem lenne valós ez az egész.  Persze, tudtam, hogy lehetetlen éppúgy mint az, hogy a Föld elkezd visszafelé forogni.  Szóval ez volt az. A fájdalom. A fájdalom óceánja, ahol a túlpart olyan messze van, hogy még elképzelni sem tudtam, nemhogy látni. A fájdalom elképesztő volt. Igyekeztem menekülni előle. Voltak pillanatok, mikor percekre, órákra elillant, de épp olyan gyorsan, mint ahogy eltűnt vissza is tért és még nagyobb adagot kaptam, mint előtte. Ettől még kevésbé tudtam lépést tartani a valósággal. Beleestem egy fekete lyukba, amely elnyelt mindent és én képtelen voltam belőle kimászni. Tudtam, sokkal könnyebb lenne feladni és hagyni, hogy minden  elvesszen velem együtt. Ha csupán rólam lett volna szó feladtam volna, nem lettem volna képes küzdeni sokáig. Én csak egy gyenge ember vagyok, nincsenek természetfelletti erőim, hogy a fájdalmamat csökkentsem. De itt nem csak rólam volt szó. Ha engedtem volna magamnak, hogy a könnyebbik utat válasszam, akkor nekik okoztam volna fájdalmat. Nekik, azoknak az embereknek, akiknek igazán fontos vagyok. Akik, aggódtak értem és igyekeztek elterelni a gondolataim. Minden látszat ellenére elég erős voltam, hogy a nehezebbet válasszam. Nem adtam fel. Küzdöttem. Elején még fájón égetett a seb, mint mikor a hajvasaló rossz végét fogod meg. Érzed ideig-óráig teljesen éget, de aztán alábbhagy.Végül megszűnik. Reméltem, hogy majd így lesz.

…és valamilyen rejtélyes okból kifolyólag igazam lett.

D.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.