Osztrovszkij: Tudod, mi a bánat?

Ülni egy csendes szobában, s várni valakire, aki nem jön többé.

Elutazni onnan, ahol boldog voltál, s otthagyni szíved örökké.

Szeretni valakit, aki nem szeret téged, könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.

Kergetni egy álmot, soha el nem érni, csalódott szívvel mindig csak remélni.

Megalázva írni könyörgő levelet, sírdogálva várni, s nem jön rá felelet.

Szavakkal idézni, mik lelkedre hulltak, rózsákat őrizni, melyek megfakultak.

Hideg búcsúzásnál forró csókot kérni, mással látni őt, nem visszafordulni.

Kacagni boldogan, hazug lemondással, otthon leborulni, könnyes csalódással.

Aztán átvergődni hosszú éjszakákat,

Le kell írnom, mert így már nem bírom. Minden percben a telefont lesem. Várom, de nem hív. Nem hív, nem is fog többé. De mégis várom. Hátha. Fejemben a legszebb emlékek állandóan ott vannak. A régi szép idők örökre belevésődtek a szívembe. Hányszor mondtad már, hogy szeretsz? Most miért nem érzem mégis ezt? Minden boldog pillanatom 1 szörnyű kép árnyékolja be, az a bizonyos márciusi csütörtök.  Minden reggelem boldog volt, mert tudtam ott vagy nekem. Hiányoznak az együtt töltött percek. Nem értem, miért jó ez Neked? Miért bántod ki mindig is szeretett, s ki bajban is fogta a kezedet?  Telnek a napok és semmi nem változik. Szívemben állandó bánat lakozik. Folyatosan hívnak a barátok, de csak az nem hív, akit legjobban várok.. Megfordul bennem a bocsánat gondolata, de a fájdalmak sorozata el is feledteti. A napok így nélküled csendben telnek, vigaszt senkinél nem lelek. Próbállak feledni, de a folytonos találkozás nem engedi.Csalódni abban , ki velem töltötte napjait, kivel legyőztem életem harcait? Összedől bennem a képzeletbeli vár. Nem megy ez így nekem. Hallgatom az üres szavakat, melyek egyre bántanak. Nem találok magyarázatot. Fáj, hogy vége mindennek. Fáj, hogy már csak emlékek. Szépnek indult, de elhagytuk a helyes utat. Mikor?

Én azt nem értem, miért vertél át engem?

"Mond miért van az, hogy mindig azt szeretjük akit nem lehet? Mindig szívrepedve várjuk pedig tudjuk, hogy rajtunk csak nevet. Miért van az, hogy fájó könnyet ejtünk ha a múlt emléke énekel? Bár találhat lelkünk szebbet, jobbat azt az egyet nem feledjük el!

this is me. D.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.